Első fejezet: Az Akimoto testvérek megérkeznek Konohába... vesztükre...

- Mert kinek lenne jó, ha nem annak a mocsoknak, akit a jouninomnak nevezhetek? - énekelgettem miközben egyik fáról a másikra ugrottam. Erre az említett személy lecsapott rám, így közeli ismeretségbe kerülhettem a földdel. Mily puha és szőrös... szőrös?

A kupac, amire zúgtam veszett „röfögésbe” kezdett és az elkövetkező fél kilométeremet azzal tölthettem, hogy lerázzam az anyakocát.

Lógó nyelvvel, izzadtan, szomjasan és éhesen támasztottam a fát, aminek hatalmas megkönnyebbülésem során nekiszaladtam. A jounin leérkezett mellém és mellkasán összefonta a kezeit.

- Akimoto Hiku... - suttogta vészjóslóan a nevemet. Kihúztam magam letöröltem a homlokomról a testvizet és úgy nagyjából higgadtan pislogtam a fekete hajú, macskazöld szemű férfira.

- Most fussak? - érdeklődtem áhítatos hangon. Természetesen megint gúnyolódtam.

- Itt lenne az ideje. Kapsz két másodperc előnyt. - jelentette ki és előremutatott a kezével.

- Hai. - fújtam egy jó nagyot, felvettem az indulópozíciómat és... - Sprinteljünk, sprinteljünk, néhány dombon fel is esünk, hopp...

Azzal már repültem is a fák között, még eszeveszettebb tempóban, mint az anyakoca elől. Ugyanis ha beér az a fazon, akkor végig fog rugdosni az erdőn, közben jót flipperezik majd, és ha nem tévedek még énekelnem is kell közben. Nos, megvan minden okom arra, hogy ne szeressem a jouninomat. Főleg úgy, hogy a saját bátyámról beszélek.

***

- Szóval, nincsen semmi különösebb baj a határokon, néhány rosszalkodó gyereken és virgonckodó szerelmeseken kívül. - foglalta össze a szőke félelem az asztal mögött. Nyugalom, végülis, nem olyan nagy az a kidudorodó ideg a fején, nem?

Felsandítottam a bátyámra, akiről ömlött a víz, de kitartóan mosolygott. A halálfélelem egy igazán jó haver.

- Haaai! - mondtuk egyszerre.

Az asztal lapja fájdalmas sikollyal repedt ketté. Én is majdnem sikoltottam vele.

- És mi volt az eredeti küldetésetek?

- Az, hogy figyeljük meg mi folyik a határvidékeken. - hadarta az idősb precízen. Na, ja. A kis nagyon speckó Akimoto kapitány. Hogy oda ne rohadjak.

- És mi folyik arrafelé? - érdeklődött továbbra is a Hokage-sama.

- Jelentem, Tsunade-sama, folyó! - vágtam haptákba magam a bátyám mellett. Erre az ötvenéves, túlságosan is jó kondícióban levő nő kihajította az ablakon szerencsétlen asztalát.

- Most fussatok! DE NAGYON GYORSAN!

- HAI! - kiáltottuk egyszerre a rokonnal.

Az út porzott utánunk, a szél meg kicsalta a könnyeimet.

Egy ezüsthajú jounin, meg egy barna és három fiatalabb ninja akart elénkvetődni nagy szuicid hajlamukban, de a két tapasztaltabb shinobi megállította a kiscsapat vonulását.

- Üdvözlöm Kakashi-san, Yamato-san! - integette bátyám rövid összefutásunk alkalmából.

- Igyekezz Onii-chan! Tsunade-obaa... - akartam nyaggatni az idősebbet, de amilyen meggondolatlan voltam olyan gyorsan kaptam is a szám elé a kezemet.

- MIT MONDTÁL??? - érkezett a félelmetesen gyilkos aurát árasztó nő hangja.

- Azt, hogy a világ legszebb nője nyargal... akarom mondani... próbál megölni... izé... - még gyorsabban rohantam előrefelé.

Eközben a pislogó csapat:

- Ez mi volt? - érdeklődött a szőke fiú.

- Semmi különös - intette le az eseményt, kezével az ezüst - csak hazajöttek az Akimoto testvérek.

- Oké. - biccentett komolyan a fiú. Amúgy fogalma sem volt, hogy kik is azok az Akimoto testvérek, azon kívül, hogy valószínűleg az előbb elrobogó feketehajú páros lehetett, az előbbi utalás főszereplője. Na, de miért is kéne ismernie mink... akarom mondani őket.

- Kik azok az Akimoto testvérek? - kérdezte végül a rózsaszín hajú csinos lány. Igaz a homloka egy kicsit nagy... de senki sem lehet tökéletes! (remélem ezt nem hallotta meg...)

- Egy olyan klán tagjai, akik a hegyekben éltek, még nagyon régen, állatokkal foglalkoztak és képesek felvenni a kedvenc fajuk alakját. Híres gyógyszer, bájital- (nem Piton és társai!) és méregkeverők. - sorolta a barna jounin.

- De a specialitásuk a bajkeverés és még a szájuk is nagy. - fejezte be a maszkos shinobi - Ez főleg erre a kettősre jellemző. A többiek már megtanultak normálisan viselkedni.

Egyszerre tüsszentettünk a bátyámmal.

- Ej, megfáztunk? - kérdezte az idősb. Támadt egy jó ötletem!

Megbotlottam, hála az égnek, a testhőmérsékletem amúgy is nagyon magas volt a sok futástól.

- Amúgy meg, nagy színészek is. - zárta le a jellemzést véglegesen az Ichiraku férfiembere.

- Mi történt? - kapta el a kezem a bátyám és az ölébe húzott.

- Oh... magasra szökik a lázam, rázza a hideg mindenem... azt hiszem súlyosan megbetegedtem! - lehelem könnyektől csillogó szemekkel. Erre a válasz reakció ugyan ilyen csillogó.

- Istenem! Drága húgom! Bírd ki... kérlek! - a hangja remeg, keze is. Persze a futás fáradalmaitól. A Hokage nem győzi egyikünkről a másikunkra kapni a tekintetét. Föl-le, le-föl és megint.

- Nem... már érzem... nem bírom... viszlát kedves bátyám! - fejemet gyönyörű ívben hátra csuklatom.

Könnyek... szomorúság és bejött?

- NEM GONDOLJÁTOK HOGY BEVESZEM EZT AZ OLCSÓ KÖZJÁTÉKOT! - üvölti Tsunade-obaachan, miközben letörli a könnyeket csinos arcáról.

- Nem is volt olcsó közjáték! - panaszkodom és megint futásnak eredek, jobbomon a bátyámmal.

De nem jutunk messzire. Az elkövetkező percekben nyomot hagyunk a falut körbelelő falon.